Minden elcsendesedett azon az éjszakán. A fák már nem susogtak, a madarak összebújtak és némán várakoztak. Egyetlen csillag volt csak az égen, fényesen, melegen világított, utat mutatva annak, akinek érkezésére a világ összes gyermeke reménykedve várt.

Réges-régen még hófödte, kékesfehérben pompázó hegycsúcsok alkották a tájat ott, ahol az öreg, nagyszakállú jóságos Mikulás lakott. Egész évben egyetlen napra készült, éppen erre a napra, amikor szánját megpakolva elindul, hogy boldogságot vigyen a világ minden gyermekének. Ezen az éjszakán is várták őt a kandallókra gondosan kikészített zoknik szerte a világban, hogy megtöltse azokat minden földi jóval. Ám ezen az éjjelen, ahogy már sok éve nem borította hó a hegycsúcsokat, zöldellt a táj, mintha nem is karácsony, hanem tavasz volna. A Mikulás a törpékre várt, akik messzi vidékről, a földalatti járataikban siettek, hogy varázslatos drágaköveikkel havat varázsoljanak a hegycsúcsokra. Hó nélkül nincs karácsony, és nélküle a Mikulás szánja sem tud elindulni, a magasba repülni, hogy a jóságos öregember teljesíteni tudja a gyerekek kívánságát.

A Mikulás szánját megpakolva sokáig várta a törpéket. Amikor végre megérkeztek, kört alkottak, maguk elé tették a messzi hegyekből, barlangokból hozott varázslatos drágaköveket. Megfogták egymás kezét, behunyták a szemüket, és elmormoltak valamit egy olyan nyelven, amelyet csak ők ismertek. Néhány pillanat múlva a csillag az égen még erősebben és melegebben világított, föléjük emelkedett, és akkor mindenkit melegség járt át. Havazni kezdett, sűrű, nagy pelyhekben, csakhamar befedte a hó a tájat. A Mikulás ekkor a törpékhez lépett, és megköszönte nekik a segítséget. Az egyik törpe, talán a legöregebb boldogan mosolygott, majd utat engedtek a szánnak és a Mikulásnak. Mielőtt azonban a Mikulás szánja a magasba emelkedett volna, a legidősebb törpe gondterhelten arra figyelmeztette a Mikulást, hogy az emberek a háztetőkre valami furcsa, fényes, szépséges dolgokat építettek, a törpék hiába is próbálták, nem tudtak rájönni, mi lehet az. Csúszósnak tűnnek, mintha üvegből lennének, fénylenek, mint a törpék drágakövei. Talán az emberek is a havazást várják, ez talán az ő varázslatuk, mondta a legidősebb törpe.

Elbúcsúzott a törpéktől, és elindult, hogy egyetlen éjszaka alatt eljusson minden gyerekhez, minden kis zokniba ajándékot vigyen. Magasra repült a szán, vágtatott, mint ezer ló, sebesen suhant messze az égen. A csillag fénye egyre csak követte az utazót, a Mikulás megkapaszkodott, ahogy a szán egyre lejjebb ereszkedett a város fölött. És csakugyan, ahogy egyre lejjebb és lejjebb repültek, a háztetők megcsillantak a csillag fényében. A cserepek itt-ott mintha nem is azok lettek volna, azok a valamik, amikről a törpék meséltek, fényesen simultak bele a háztetőbe. A Mikulás szánja megpróbált leereszkedni az első háztetőre, de megcsúszott ezen a különös valamin, és kis híján kettétört. Szerencsére a Mikulásnak még idejében sikerült elkapni a kéményt, leereszkedett rajta és a kandallón kibújva megtöltötte ajándékokkal a gyerekek zoknijait. Egy kis tej és néhány keksz is várta, jólesett a nagy izgalmak után.

Amikor a Mikulás visszaérkezett a tetőre, megcsodálta az emberek új tetőcserepét: üveglapokat látott, amelyek belesimultak a tetőbe, elrejtőztek a többi cserép között, mégis fényesen tündököltek. A csillag most lejjebb ereszkedett, meleg fényével szinte beborította a háztetőt, és a Mikulás fülébe súgta, hogy bizony a törpék jól sejtették. Ezek a cserepek a Napot hívják segítségül, hogy otthonaikban meleg és világosság legyen. Az emberek azért borítják ezekkel a különleges cserepekkel a háztetőiket, hogy megmentsék vele a Földet, újra kékesfehérben pompázzanak a hegycsúcsok, essen a hó karácsonykor, és a Mikulás szánja könnyedén fel tudjon szállni, a törpék segítsége nélkül is. A Mikulás most már mindent megértett, óvatos léptekkel megkerülte a varázslatos cserepeket, felült a szánjára, és tovább hajtott, hogy reggelre a világ összes gyereke ajándékot találhasson a kandallókra kikészített kis zoknikban.